A műtét

VII. Fejezet

2006.11.16

A várva várt megváltás csütörtökön érkezett (Zs szerint szerdától kellet volna...valahol igaza volt...végülis). Egy kicsivel, éppen csak annyira hogy nekem feltűnjön, kevésbé fájt a torkom. Ennek örömére, hogy valami különlegessel ünneplejem meg a dolgot, ittam langyos teát. Alapvetően nem történt drasztikus változás, de egy kis reménysugár mégis beköltözött a sérült torkomba. Enni még mindig nem nagyon tudtam, de úgy döntöttem, most vagy soha, elegem van ebből az egészből, és ennem kell, úgyhogy magamba erőszakoltam valamit, amire már nem emlékszem mi volt, de nagyon fájt. Bár akkor még gyakorlati haszna nem igen volt a dolognak, de mégis a lelkemnek jót tett, hogy látszólag táplálom a szervezetem. Meg maga a tudat, hogy én irányítom a dolgokat is jó, régen látott érzés volt.

Innentől kezdve valóban elkezdődött a lassú és fájdalmas gyógyulás. Egyre többet voltam fönn és egyre több dolgot próbáltam úgy csinálni, ahogy mandulákkal csináltam volna. Ettem-ittam (szenvedtem), vígadtam, örültem a hirtelen jött jólétnek. A hangom is kezdett visszajönni, a láz is csak néha gyötört. Péntek este, már-már kimondtam magamban (félve, reszketve), hogy ennyi volt, meggyógyultam. Sajnos a dolog nem így történt, mert elkiabáltam (ha valakire, Murphyre mindig számíthatok). A baj onnan jött, ahonnan a legkevésbé vártam volna.

2006.11.17

Pénteken pörkölt volt az ebéd (délután hatkor már inkább vacsora, de nem akarom anyám érzéseit megsérteni azzal, hogy „levacsorázom” az ebédet). Másfél hét után ez volt az első olyan étel, ami nem speciálisan az én igényeimre szabva készült el (értsd: nem pépes, könnyen csúszó, fűszer nélküli borzadály volt). Ezzel az volt a baj, hogy a gyomrom elszokott ezektől az emberi étkektől, és meglehetősen megerőltetőnek tartotta őket. A rengeteg gyógyszer sem segített sokat a helyzeten, amik ekkor már túlnyomó többséget alkottak a gyomromban. Nem szeretném és nem is fogom részletezni, hogy mi és hogyan történt. Egyfelöl ezt az olvasók fantáziájára bízom, másfelöl meg nincs olyan vicces, vagy írónikus megfogalmazás, mellyel szalonképessé tehetném a péntek éjféltől, a szombat hajnalig tartó, wc-n tölött kalandjaimat. Legyen annyi elég, hogy köszönhetően eme megerőltető (mind fizikailag, mind lelkileg) kis malőrnek köszönhetően, szombat reggelre visszaestem a keddi állapotomba, minden téren. Az egyetlen változás az volt, hogy a hasam is csikart.

2006.11.18

Anyámnak és egy forró vizes tömlőnek köszönhetően, amit adott, valamennyit aludni is tudtam. Eléggé lehangolt, hogy a „gyógyulás” kapujából estem vissza a pöcegödörbe, így dacból (nameg a hascsikarás miatt) csak délután négykor keltem ki az ágyból. Kicsit kezdett javulni a helyzetem. Ez betudható anyám bélflóra helyreállító gyógyszerének is (amit még kb. egy hétig szedtem), de én ebben nem igazán hiszek. Szerintem simán távozott minden a szervezetemből, ami hasi fájdalmakat tudott volna okozni. Meglehetősen fájdalmasan érintett, hogy egy éjszaka alatt kijött belőlem minden, amit egy hét alatt nagy nehezen magamba tudtam préselni, de ezzel szerencsére nem volt időm foglalkozni, a fájdalom kitöltötte minden gondolatomat.

2006.11.19

A lényeg, hogy vasárnapra úgy-ahogy helyrezökkentem. A gyomrom még nem volt az igazi, meg a közérzetem is elég viharvert volt, de úgyéreztem végre a végére értem az egésznek (ez így nem volt teljesen igaz, de mindenféleképpen optimistábban és bizakodóbban tekintetem a távoli jövőbe [bár ez is egy valami, sokkal inkább egy valaki miatt volt így]). Másfél hét szenvedés (kettő, esetleg három nap helyett) nem tesz jót az embernek. Megviseli mind lelkileg mind testileg. Így utólag visszagondolva tényleg nem volt egy „nagy dolog”, de ezt csak azért mondom, mert elfelejtettem, azt a hihetetlen fájdalmat, és kilátástalanságot, amit éreztem és amiben voltam.

Hát így zárult le a másfél hetes kálváriám. Hihetetlen, hogy az emberi elme milyen gyorsan képes felejteni, már szinte nem is emlékszem az egészre. Az emlékeim körübelül annyira tünnek most valódinak, mint Karinthy emlékei az „Utazás a koponyám körül”-ből. Így utólag visszaolvasva, visszaemlékezve nem érzek semmit, csak egy kis szomorúságot, és szégyenkezést, amiért sokszor voltam elviselhetetlen és idegesítő. A torkom még úgy két hétig fájt. Egyre kevésbé, de folyamatosan, minden nap, szünet nélkül. A reggelek egy ideig még mindig meglehetősen fájdalmasak voltak, és az evéssel is óvatos voltam (annak kellett lennem) egy jó darabig. A következő hétfőn már egyetemre is mentem. Ez ugyan kicsit veszélyes volt, legyengült immunrendszerrel beülni a csomó (álltalában beteg) bölcsész közé. Talán még egy kicsit maradnom kellet volna otthon, de már nem bírtam a bezártságot, meg anyám is elég egyértelműen a tudtomra adta, hogy szeretné ha most már nem maradnék itthon. Így november huszadikán, tizenkét nappal a műtét után, boldogan léptem ki a nagy világba, egy vastag sállal a nyakam körül.