A műtét

IV. fejezet

2006.11.09

Na végre eltelt a műtétes nap. (még a műtétes este kaptam egy különleges, csak kórházakban használható, fájdalomcsillapító prototípust [az egyetlen gyógyszer, ami bármit is használt a másfél hét alatt], amit be is vettem azonnal, így viszonylag nyugodt éjszakám volt). Másnap reggel jó korán ébresztett minket az ügyeletes nővér (még az éjszakai), mindenki kapott egy lázmérőt, meg egy kicsit erőltetett mosolyt. A Szobában senki nem beszélt. Egy jó negyed óra múlva vissza is jött a nővér (igaz egy másik...ez molett volt és nem vizuálisan nem annyira vonzó), hogy megnézze a lázmérőinket. Az enyém persze kicsúszott, így 34 fokos voltam, de ezen a nővér csak jót mosolygott. Mindenki megkapta a fájdalomcsillapítóját, majd ismét magunkra maradtunk. Megpróbáltam volna visszaaludni, de kb. öt perc múlva megérkezett anyám, hogy hazavigyen (igen, szerencsére, csak két napot kellet a kórházban töltenem. Igaz, a műtét öt napos megfigyelést igényelne [ahogy azt a régi időkben tették is], csak hát manapság szükség van az ágyakra a kórházakban, így aki tud menni segédeszközök nélkül és nem vérzik [legalábbis nem láthatóan], azt reggel nyolckor hazapaterolják). Gyors és szenvedélyes találkozás volt ez, mely anyám részéről aggódó mosolyból és rengeteg összetett mosolyból állt, részemről szívmelengető és bíztató hörgésből (ekkora jött el az a idő, amikor egyrészről a fájdalom miatt, másrészről a megerőltetett torkom miatt, tényleg nem tudtam már beszélni). Anyám kiment, hogy nyugodtan öltözhessek, így én gyorsan magamra kaptam a melegítő nacim és irány a kivizsgáló (ez a név, „kivizsgáló”, is csak túlzás. Ugyanolyan szoba, mint a műtő, ugyanazzal a fogorvosi székkel, csak az egész kisebb). Miközben Zs vizsgálta a torkomat, megértettem mit érezhetnek a kagylók, amikor a vicces gyerekek megpróbálják szétfeszíteni őket. Megállapított, hogy minden a lehető legnagyobb rendben és viszontlátásra, mehetek haza (ha a fájdalom nem köt le, még örültem is volna ennek). Visszaérve A Szobába, a bekötött arcú legény már nagyban falatozott, ezzel kiváltva a diszkós és az én ellenszenvemet egyaránt. A diszkós meg valami matematikai könyveket olvasott, amiknek az elején a BME volt. Eszembe jutott, hogy talán kicsit eldumálgathatnék vele, viccelődve az egyetemi létről meg ilyenek, de aztán rájöttem hogy nem tudok beszélni...és ő sem, így hát inkább magamra öltöttem utcai ruhámat (ez nem volt egy könnyű művelet, mivel nem tehettem semmi hirtelen, avagy erős mozdulatot, sőt nem is hajolgathattam [én már csak ilyen akrobatikusan öltözködöm].) Eközben Zs felírta anyámnak a kiváltandó gyógyszereket (amik annyi fájdalomcsillapító hatásfokkal rendelkeztek, mint egy asztal kb.). A kórház patikája csak nyolckor nyitott, így volt még fél óránk, hogy élvezhessük az egészségügyi intézmény vendégszeretetét. Anyám odament a patika elé, hogy ő lehessen az első, én meg leültem egy padra és néztem. Hosszan és magam elé. Mint kiderült később anyám látta a diszkós srácot, ahogy a haverjaival kisétál az épületből, hogy utána rosszul legyen és visszavigyék félájult állapotban, mindezt csak azért hogy újra összevarrják a torkát. Furcsamód erre Zs nem emlékezett. Miután megszereztük a gyógyszereket végre elindulhattunk volna, ha nem ájulok el majdnem, mihelyt felálltam a padról (valószínűleg az éhség miatt lehetett, akkor már úgy 32 órája nem ettem). Gyorsan összeszedtem magam és féloldalas mosollyal hagytam el a kórház területét. A taxi pillanatok alatt hazaröpített.

Jó érzés volt újra otthon lenni. Az ismerős környezet, szag, valahogy biztonságérzetet ad az embernek. Egyedül a hihetetlen mértékű ásványvíz felhalmozódás (ami amúgy nem egy általános jelenség családunkban, mivel senki sem szereti) mutatta, hogy valami megváltozott. Gyorsan pizsamára vedlettem, de mindenek előtt magamévá tettem két darab tükörtojásból és számos nagy sonkadarabból készült angolos reggelimet (igazából három tojás volt, az egyiket anyám céltudatosan elrejtette a sonkák alá, hogy minél többet egyek). Hát fájt a nyelés, mintha gesztenyék lettek volna a torkomba, amik minden nyelésnél elindulnak lefelé, de azért megbirkóztam vele. Ezek után elfoglaltam kedvenc „betegségi” helyemet a nagyszobában a rekamién, és az elkövetkezendő egy hétben először és utoljára mély és nyugodt álomba merültem. A nap további része említésre méltó dolog hiányában telt el. Beszélni nem tudtam, a torkom folyamatosan fájt, de elviselhető szinten. Szedtem a fájdalomcsillapítót (ekkor még csak mint valami eretnek gondolat, titkon kezdett megfogalmazódni bennem, hogy igazából semmit nem csillapít a fájdalmaimon), ittam a langyos buborék nélküli ásványvizet és feküdtem. Olvasni nem volt kedvem, se lelki erőm, tévézni nem akartam, úgyhogy egyedüli szórakozásom a lassan kibontakozó (ekkor még bőven szedercsíra állapotban lévő) önsajnálatban merült ki. Ekkor még csak előjelét éreztem annak, ami jött, így viszonylag nyugodtam eltelt első napom otthon. Este korán lefeküdtem, (ekkor még) bízva abban, hogy a reggel valami jobbat fog hozni. Mekkorát tévedtem...

2006.11.10

Péntek. Valamelyik nap Zs mesélt egy sztorit egy lányról, akinek hozzám hasonlóan szerdán kivette a manduláit. A lány még azon a pénteken elment egy házibuliba, ahol csont részegre leitta magát, és hétfőn a kivizsgáláson már semmi baja nem volt. Lehet, hogy nekem is ezt kellet volna tennem. A baj, hogy egy-két dolog megakadályozott ebben. Nevezetesen a pokoli fájdalom ami péntek reggellel indult el, hogy meghódítsa gondolataimat és érzelmeimet, az ebből következő kis malőr, miszerint nem tudtam nyelni, így enni se nagyon, és hab a tortán gyanánt be is lázasodtam (ami meglehetősen rossz jel, egy mandulaműtét után). A reggelek amúgy „érthetően” fájdalmasak. A megkínzott, sebes torok egész éjszaka pihen és kiszárad. Ezek után reggel egészen hátborzongatóan nagy kihívást jelent, eme szerv újraindítása. Természetesen mindig volt az ágyam mellet egy kis ásványvíz, ami felgyorsította a folyamatot mellyel visszaszereztem torkom működőképességét, ám fel is nagyította a fájdalmat. Valamit valamiért. Fájdalomcsillapító, Algopyrin, víz, semmi nem segít az egyre erősödő fájdalmon. A reggelimet (ugyanaz, mint az előző nap) sem tudtam megenni (beletört a bicskám), de ekkor még nem csüggedtem nagyon. „Fáj-fáj, hát természetes...műtét volt, majd elmúlik!”

A lázam hol lement, hol meg fel, szerencsére sosem volt olyan magas, hogy komoly gondot okozzon, mégis, nem volt egy jó előjel. Aznap nem sokat ettem a nap hátralévő részében sem. A vizek csak fogytak fogytak, de mindig volt egy új üveg. Legalább volt valami biztos pont az életemben. A fájdalom mellet, ami kezdett elkanászodni, mint egy rossz gyerek. Az elején csak kicsit rossz, aztán ahogy nő, és látja, hogy nem kerül bajba csíntalanságai miatt, egyre bátrabb és pimaszabb lesz. Aludni se nagyon tudtam már tőle, pláne mást csinálni. A nap elég lassan telt el, mivel nem történt semmi. Nagyanyám (ő vigyázott rám aznap) délután megnézte a kedvenc szappanoperáját. Én ekkor valami fél álomban lévő szenvedésféle dolgot produkáltam, nem igazán tudtam miről volt szó a filmi remekműben (arra tisztán emlékszem ugyanakkor, hogy végig a párnámba temettem a fejem, hogy a fájdalom, vagy a sorozat miatt, az kérdéses számomra is), de azt tudtam, hogy elég szánalmas volt. Mindezek ellenére, ez volt a napom fénypontja. Este ismét korán mentem aludni. Igaz ez most nem jött össze, jó pár órát szenvedtem mire el tudtam aludni.

Néhány szó az általános higiéniai állapotomról. Ekkor már harmadik napja nem fürödtem, se nem borotválkoztam és a fogmosás is meglehetősen nehezen ment, így limitált sikereket értem csak el. A száj szagom meglehetősen kellemetlen volt, de ez természetes vonzata volt a műtétnek, a nyílt seb meg az arra rakodó lepedék nem pont rózsaillatú volt. Borotválkozni ugyan tudtam volna, de nem volt kedvem, így lassan, de biztosan haladtam a Robinsonos külső felé. A legyengült szervezetemnek köszönhetően, (mint mindig ha beteg vagyok) szép, nagy afta kezdett a számban virágzani. Négy darab, hogy pontos legyek. Ez is megnehezítette az amúgy is rokkant étkezési képességeimet. Nem voltam a toppon.