A műtét

II. fejezet

2006.11.08

Ahogy beértünk Attila, vagy Jani beültetett egy fogorvosi székbe, és elkezdett beszélgetni egy másik betegtologatóval (aki cseppet sem volt színpatikus. Röhej, hogy ő is egy karakter volt. Olyan hat évet ült, de megszökött és most betegápolóként rejtőzködik, kinézete volt). Persze politizáltak. Amit sikerült leszűrnöm, hogy mind a bal, mind a jobb oldalt utálták. Csak reméltem, hogy semmi kérdést nem tesznek fel, végtére mégiscsak a kezükben vagyok. Rossz válasz, és máris egy kicsit megnyújtják a kínjaimat. A mai politikai helyzetben...A háttérben Zs és a segédorvos kezdett bemosakodni. Vicces volt hallgatni, ahogy a megfelelő kesztyűméreteket keresték. Ekkor hirtelen Attila, vagy Jani odaült elém és azokkal a parányi, ovis szemeivel elkezdett pajkosan mosolyogni. Ez valóban elég nehezen kivitelezhető művelet, de neki sikerült. „Most befújok a torkodba Lidokainnal, ami majd elzsibbasztja...meglátod, milyen jó lesz” Négy, azaz négy darab spriccelést kaptam a torkomba. Kegyetlen élmény volt. Attila, vagy Jani meglehetősen nagy erőt kifejtve nyomta le minden alkalommal a vergődő nyelvemet, hogy céljához juttathassa az érzéstelenítőt, mélyen a torkomba. Aki már próbálta hánytatni magát, esetleg valamit mélyen keresett a torkában, az tudhatja, hogy ez nem a legfelemelőbb érzés a világon. Viszont meg kell hagyni meglehetősen hatásos a medicina. Tíz perc múlva, már beszélni nem tudtam és megállíthatatlanul folyt a nyálam, mint egy dedósnak, aki várja a nyalókát. Valahogy nem tudtam kitörölni a képet, ahogy ott ülök, hatalmas SZTK-s szódásszifonnyi szemüveggel, egy egy színes baseballsapkával a fejemen, aminek propeller van a tetején. Na mindegy. Nemsokára az egész fejem zsibbadni kezdett. Kicsit megpróbáltam oldani a feszültséget, elkezdtem „viccelődni” Attilával, vagy Janival. Elmondtam, hogy milyen jó, fogkrém íze van a Lidokainnak, meg hogy igazából én valóban élezem az egész szituációt. Mindeközben boldogan csurdogált a nyál az arcomon. Igazából magamat nyugtatgattam ezzel és ezt ő is tudta. Ez kicsit zavart. Még egy utolsó spriccelés, utána három perc szünet és irány a „műtő”.

Most itt leszögezem, a műtét volt a legjobb része az egész hercehurcának. A Lidokainos kaland valóban nem volt egy leányálom, az utána következő tizenöt darab helyi érzéstelenítő injekció sem volt a legjobb móka, de ezek együtt sem értek az elkövetkezendő kínok nyomába. A kb. 15 centis tű néha elég mélyre hatolt ahhoz, hogy érezze az ember. Igazából néhány pillanat volt az egész. Beszélni róla sokkal ijesztőbb mint átélni. Mindenki azt mondta ez lesz a legrosszabb rész. Tévedtek...vagy hazudtak. Az injekciók után kezdődött az igazi hentesmunka. Ebben igazat mondtak, valóban semmit sem éreztem, csak hogy matattak a számba (ez ízlés dolga, engem nem zavar, ha más emberek matatnak a számba...). A legnehezebb rész és legkellemetlenebb az volt, hogy nagyra kellet nyitnom a számat MIKÖZBEN a nyelvemmel nem hadonászom. Könnyűnek tűnik? Ki lehet próbálni. De megerőszakoltam magam és nyugton maradtam. A műtét legnagyobb részét két művelet tette ki. Vagy egy kis ollócskával vagdostak, vagy törölgették a vért. Hát igen. Vér az volt dögivel. Percenként kellet köpnöm egyet (nyelni nem lehetett...erre még visszatérek) amikor nem nyál, hanem elég rendes mennyiségű vér jött ki. Meg persze ha az ember torkán lenyomnak 2-3 jéghideg acélszerszámot, hirtelen erős affinitást fog érezni, hogy kitegye a gyomra tartalmát. Ezt sosem hagyták az orvosok, de véres öklendezés fuldoklás volt elég sok. Egy-egy mandula kivágása kb. 15 percet vett igénybe. Miután rendesen körbeszabták a szaggatott vonal mentén valami érdekes műszert halásztak elő (egy habverőre emlékeztetett), majd azt ledugták a torkomon. „Most egy kis nyomást fogsz érezni, de ez természetes” hallottam Zs idegesítő, dünnyögő hangját, majd a kis nő, egy díjbirkózó erejével majdnem felpattant a székről, hogy kitépje a mandulám. Ki is jött, jó sok vérrel. Kíváncsi természetem révén, amint viszonylag kevesebb vas lett a számba elkezdtem az ölembe lévő kis tálcán (ami lassan úgy nézett ki, mint egy B kategóriás horror film díszlete) elkezdtem keresgélni a mandulám. Az asszisztens doki rendes volt, látva kíváncsiságomat, azonnal levette a rengeteg véres zsepit róla, és boldogan bökdösve a mandulám oldalát rámutatott: „ez az”. Az első (és utolsó) gondolatom is ugyanaz volt: ez pont olyan, mint a tyúk szív, amit anyámék annyira szeretnek a levesben. Újabb15 perc, és kinn volt a másik is. Ez ugyan kétszer akkora volt, mint az előző (sokkal jobban be volt gyulladva, stb.) mégsem volt fájdalmasabb. A legutálatosabb rész talán az volt, amikor lekötözték a nagyobb ereket. Érdekes módszer volt. Ledugta Zs az ollót a torkomba (persze jó mélyen), majd azon kötött egy csomót, aztán kihúzta a konstrukcióból az ollót és maradt a csomó, amit rászorított az erekre. Mindegy, a lényeg, hogy valahogy zavart, hogy egy „spárgával” kötözgeti a torkomat. Ezek után valami futurisztikus eszközzel meg elégette a kisebb hajszálereket. Az egész procedúra alatt, ekkor volt a legőszintébb: „Marci, ez most úgy fog égetni, mint a pokol”. És lám igaza lett, kurvára égetett. A műtét amúgy elég jó...„hangulatban” telt. A dokik csak úgy beszélgettek arról, ami éppen eszükbe jutott (egy dolog maradt csak meg, valami dagadt nővér, akivel anno mindketten együtt dolgoztak, de most eltűnt). Mindeközben Attila, vagy Jani egy szikla szilárdságával tartotta a fejem, én meg szorgosan köpködtem/hánytam ki életem vörös vizét. A műtét vége felé Zs megdicsért, hogy csillagos 5-re vizsgáztam, olyan fegyelmezett és ügyes voltam. Dagadt a szívem.

A műtét után (ahogy Attila, vagy Jani elengedte a fejem és az egyre több dolog eltűnt a számból) az első kérdésem az volt (kicsit rekedten, kicsit megtörten, de magyarosan): „nem úgy volt, hogy elmegy majd a hangom?” Asszisztens doki rám mosolygott, majd kisietett a műtőből (most már nem rakom idézőjelbe, teljes értékű műtővé avanzsálódott a rengeteg vér miatt) és az életemből is...a manduláimmal. Akkor láttam őket utoljára. Ahogy anyám nem sokkal később megjegyezte, látva csalódott arcomat: „nem hiszem, hogy megtarthattad volna őket”. Tehát dokik, mandulák, vér, műszerek el, én meg ottmaradtam. Nemsokára megjelent Attila, vagy Jani (nem tudom mikor ment el...már szerves részemmé vált a szorítása) egy tolókocsival. Ekkor egy öröm és egy csalódás ért. Örültem, mert amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a férfiasságomat sértené, ha én egy mandulaműtétről tolókocsival távoznék, kezdtem észlelni, hogy meglehetősen nehezen megy a beszéd, és furcsa gurgulázó sőt elhaló is a hangom. Csalódás meg azért ért, mert Attilát, vagy Janit ez nem érdekelte, és kitolt. Mielőtt kiértünk volna, megkérdezte, hogy meg akarom-e tartani a cuki, zöld betegsapkát a következő bulira. Mondtam (hörögtem) neki, hogy nem ragaszkodom hozzá, mert lelapítja a hajamat. Ezen jót nevettünk (hörögtem) és irány ki a műtőből. Anyám ott várt, ahol elváltunk. Könnyes szemmel nézett rám, én meg visszamosolyogtam rá és ennyit (próbáltam) mondani (többször is) „jó móka volt”. Nem sikerült, így csak feltartottam a hüvelykujjam. Attila, vagy Jani szép lassan betolt A szobába, ahol felmásztam az ágyamra. Most kezdődött.