A műtét

I. fejezet

2006.11.08.

Egész nyugodtan aludtam. Nem. Teljesen nyugodtan aludtam. Reggel már fél hatkor ébresztett anyám, hogy minél hamarabb el tudjunk indulni. Összesen három szem kockacukrot ehettem (hogy ne essen majd le nagyon a vércukrom a műtét miatt). Se gy pohár tea, vagy egy szelet kenyér. Semmi. A már szokott mozdulatok és reggeli rituálék: gyors öltözködés („nincs hideg, nem kell kabát” – mondta anyám) és már az utcán is voltunk. Anyám tévedett. Nagyot. Hideg volt, sikerült is már az első tíz percben jól átfagynom. Gyors tiszteletkör a BKV-val és már meg is érkeztünk a dokihoz (anyám barátnője, ezentúl Zs). Rövid kis, erőltetett protokoll beszélgetés (ami folytatódott a kocsiban), és már pattanunk is be a kocsiba. Irány a kórház.

A kórház (reklámozás miatt kihagyom a nevét) meglepően jó állapotban volt, már az átlag magyar kórházak helyzetéhez képest. Modern felszerelés, vidám színek, de mindez kevés ahhoz, hogy elfeledtesse az ember gyomrában azt a növekvő gombócot. Recepció, mosolygós miniszoknyás nővérkék, kitöltendő űrlapok, ágyelfoglalás. Húsz perc múlva már én is a kórház „vendége” voltam.

Három ágyas szoba. Én az ablak mellett, mellettem egy uszkve 45 éves férfi, hatalmas tapasszal az arcán (valószínűleg vidéki lehetett...a szülei sokat emlegették a „szappanyt”, amikor látogatóba jöttek...de lehet, hogy ez csak az én előítéletem), szembe velem egy bekötött orrú rocker (szerencsétlen nagyon árvízkárosultan nézett ki, pedig mint kiderült „csak” egy orrsövény igazítása volt, mindez a szépség nevében). Gyorsan átöltözöm és irány a orvos rendelője. Ez volt az első és egyetlen rész, amikor (férfiasan bevallom) megijedtem, ugyanis alá kellet írnom újabb lapokat, hogy a műtét következményében láz, illetve vérzés mellékhatások jelentkezhetnek. Ezek önmagukban nem okoztak volna érvágást, ám a következő...miszerint transzfúziót is „hajlandó” vagyok átvenni, egy kicsit megrémített. Erről azonnal valami véres Vészhelyzetes jelenet jutott eszembe, ahol egy megszaladó szike felhasítja az arcomat. Tehát aláírtam lapokat (mondjuk vicces volt látni a doki bénázását az ókori írógéppel) és irány vissza A szobába, ahol megkezdődött a várakozás.

Miniszoknyás nővérke, hatalmas ampulla benne antibiotikum, (mivel nem olyan rég még beteg voltam, ezért kaptam egy izmos dózist) intravénásan. Nem volt jó. Elvileg a számban büdös aromáknak kellet volna keringenie, de ez nem történt meg, elvileg ki kellet volna ütnie (lévén, nyugtató is volt benne) ez sem történt meg. Ezután egy kis szuri a popómba (fájdalomcsillapító), na ez végre hatott. Úgy elzsibbadt a fenekem, mint a kisangyal. Nem értettem akkor még mire mondja a nővér, hogy „lazítsam el a fenekem”, de most már tudom. Elment. A nővér. Vártam csak vártam, anyám, szegény, annyira aggódott, hogy szinte már sírt, én meg csak kerestem a bűzt a számban, de csak nem találtam. Nemsokára megjött Attila, vagy Jani.

Attila vagy Jani a betegtologató volt. Igazából még az orvosok sem tudták a nevét. Na, Ő volt a legjobb fej, az egész kórházban.. Olyan volt, mintha egy igazi regényből szabadult betegtologató lett volna...vagy a Vészhelyzetből. Nem is egy ember volt, hanem egy karakter. Hatalmas darab, mégis úgy nézett ki, mint egy jóllakott napközis. Olyan igazi, kivénhedt rockeres fülbevalója volt, de olyan jólelkű, kicsit „egyszerű” mosolya. Olyan volt, mint egy hatalmas nagy gyerek. A hangja is olyan kedvesen selypítő volt. Szóval Ő kísért be a „,műtőbe”. Nem olyan „felnyitjuk a gyomrát miközben spriccel a vér” műtő volt, hanem egy kis, zöld szoba. Eléggé csalódtam, azt hittem ennél azért komolyabb lesz a dolog.