A műtét

VII. Fejezet

2006.11.16

A várva várt megváltás csütörtökön érkezett (Zs szerint szerdától kellet volna...valahol igaza volt...végülis). Egy kicsivel, éppen csak annyira hogy nekem feltűnjön, kevésbé fájt a torkom. Ennek örömére, hogy valami különlegessel ünneplejem meg a dolgot, ittam langyos teát. Alapvetően nem történt drasztikus változás, de egy kis reménysugár mégis beköltözött a sérült torkomba. Enni még mindig nem nagyon tudtam, de úgy döntöttem, most vagy soha, elegem van ebből az egészből, és ennem kell, úgyhogy magamba erőszakoltam valamit, amire már nem emlékszem mi volt, de nagyon fájt. Bár akkor még gyakorlati haszna nem igen volt a dolognak, de mégis a lelkemnek jót tett, hogy látszólag táplálom a szervezetem. Meg maga a tudat, hogy én irányítom a dolgokat is jó, régen látott érzés volt.

Innentől kezdve valóban elkezdődött a lassú és fájdalmas gyógyulás. Egyre többet voltam fönn és egyre több dolgot próbáltam úgy csinálni, ahogy mandulákkal csináltam volna. Ettem-ittam (szenvedtem), vígadtam, örültem a hirtelen jött jólétnek. A hangom is kezdett visszajönni, a láz is csak néha gyötört. Péntek este, már-már kimondtam magamban (félve, reszketve), hogy ennyi volt, meggyógyultam. Sajnos a dolog nem így történt, mert elkiabáltam (ha valakire, Murphyre mindig számíthatok). A baj onnan jött, ahonnan a legkevésbé vártam volna.

2006.11.17

Pénteken pörkölt volt az ebéd (délután hatkor már inkább vacsora, de nem akarom anyám érzéseit megsérteni azzal, hogy „levacsorázom” az ebédet). Másfél hét után ez volt az első olyan étel, ami nem speciálisan az én igényeimre szabva készült el (értsd: nem pépes, könnyen csúszó, fűszer nélküli borzadály volt). Ezzel az volt a baj, hogy a gyomrom elszokott ezektől az emberi étkektől, és meglehetősen megerőltetőnek tartotta őket. A rengeteg gyógyszer sem segített sokat a helyzeten, amik ekkor már túlnyomó többséget alkottak a gyomromban. Nem szeretném és nem is fogom részletezni, hogy mi és hogyan történt. Egyfelöl ezt az olvasók fantáziájára bízom, másfelöl meg nincs olyan vicces, vagy írónikus megfogalmazás, mellyel szalonképessé tehetném a péntek éjféltől, a szombat hajnalig tartó, wc-n tölött kalandjaimat. Legyen annyi elég, hogy köszönhetően eme megerőltető (mind fizikailag, mind lelkileg) kis malőrnek köszönhetően, szombat reggelre visszaestem a keddi állapotomba, minden téren. Az egyetlen változás az volt, hogy a hasam is csikart.

2006.11.18

Anyámnak és egy forró vizes tömlőnek köszönhetően, amit adott, valamennyit aludni is tudtam. Eléggé lehangolt, hogy a „gyógyulás” kapujából estem vissza a pöcegödörbe, így dacból (nameg a hascsikarás miatt) csak délután négykor keltem ki az ágyból. Kicsit kezdett javulni a helyzetem. Ez betudható anyám bélflóra helyreállító gyógyszerének is (amit még kb. egy hétig szedtem), de én ebben nem igazán hiszek. Szerintem simán távozott minden a szervezetemből, ami hasi fájdalmakat tudott volna okozni. Meglehetősen fájdalmasan érintett, hogy egy éjszaka alatt kijött belőlem minden, amit egy hét alatt nagy nehezen magamba tudtam préselni, de ezzel szerencsére nem volt időm foglalkozni, a fájdalom kitöltötte minden gondolatomat.

2006.11.19

A lényeg, hogy vasárnapra úgy-ahogy helyrezökkentem. A gyomrom még nem volt az igazi, meg a közérzetem is elég viharvert volt, de úgyéreztem végre a végére értem az egésznek (ez így nem volt teljesen igaz, de mindenféleképpen optimistábban és bizakodóbban tekintetem a távoli jövőbe [bár ez is egy valami, sokkal inkább egy valaki miatt volt így]). Másfél hét szenvedés (kettő, esetleg három nap helyett) nem tesz jót az embernek. Megviseli mind lelkileg mind testileg. Így utólag visszagondolva tényleg nem volt egy „nagy dolog”, de ezt csak azért mondom, mert elfelejtettem, azt a hihetetlen fájdalmat, és kilátástalanságot, amit éreztem és amiben voltam.

Hát így zárult le a másfél hetes kálváriám. Hihetetlen, hogy az emberi elme milyen gyorsan képes felejteni, már szinte nem is emlékszem az egészre. Az emlékeim körübelül annyira tünnek most valódinak, mint Karinthy emlékei az „Utazás a koponyám körül”-ből. Így utólag visszaolvasva, visszaemlékezve nem érzek semmit, csak egy kis szomorúságot, és szégyenkezést, amiért sokszor voltam elviselhetetlen és idegesítő. A torkom még úgy két hétig fájt. Egyre kevésbé, de folyamatosan, minden nap, szünet nélkül. A reggelek egy ideig még mindig meglehetősen fájdalmasak voltak, és az evéssel is óvatos voltam (annak kellett lennem) egy jó darabig. A következő hétfőn már egyetemre is mentem. Ez ugyan kicsit veszélyes volt, legyengült immunrendszerrel beülni a csomó (álltalában beteg) bölcsész közé. Talán még egy kicsit maradnom kellet volna otthon, de már nem bírtam a bezártságot, meg anyám is elég egyértelműen a tudtomra adta, hogy szeretné ha most már nem maradnék itthon. Így november huszadikán, tizenkét nappal a műtét után, boldogan léptem ki a nagy világba, egy vastag sállal a nyakam körül.

A műtét

VI. fejezet

2006.11.13

Tehát nagy nehezen eltelt a hétvége és eljött a hétfő, mindenki kedvenc napja, ráadásul tizenharmadika. Köszönhetően a rengeteg gyógyszernek és a rengeteg teának, meg az alvásnak (bár az alvás itt meglehetősen túlzó jelző arra, amit éjszakánként történt velem), az állapotom nem változott semmit (bár ez így nem fedi a valóságot. Igazából hétfőre egy kicsit még rosszabbodott a torokfájásom, és a lázam is kicsivel magasabb volt, mint azelőtt). Az egyetlen megemlíthető pozitívum az volt, hogy a rengeteg gyógyszertől a gyomrom nem kezdett el sztrájkolni (még), ami valljuk be, nagy szó. Az egyetlen boldogságomat a langyos tea jelentette, amit ittam reggel, délben, este, éjszaka, ha fáradt voltam, ha fájt a torkom, ha még jobban fájt a torkom, ha lázas voltam, ha melegem volt, stb. A hétfő a szokásos semmittevős szenvedéssel telt, mindössze délelőtt volt egy kisebb változatosság, amikor is felülkerekedett rajtam a tudásszomj (tehát elkezdtem szarni az eljövendő vizsgák miatt), és egy kicsit megpróbáltam latinozni. Meglehetősen jól ment, de estére nagyon belázasodtam és gondolkodó, érző lényként ezt a latin tanulásnak tudtam be, így nem is erőltettem többet a dolgot.

Amúgy itt tennék egy kis kitérőt és elnézést kérnék a hozzám hasonló gasztronómiai szépérzékkel megáldott olvasóktól, amiért nem nyújtok kielégítő leírást az étrendemről, de az igazság az, hogy elfelejtettem miket próbáltam enni a felépülésem alatt. Két tétel maradt meg bennem, az egyik a már említett ham and eggs még csütörtökről. Ez volt másfél hét alatt az egyetlen kaja, amit jóízűen meg tudtam enni (a „meg tudtam enni”-n van a hangsúly). A másik pedig egy amúgy rendkívül gusztusos és finom bableves volt vasárnapról. Ezt az ételt amúgy balga módon még én rendeltem anyámtól vasárnapra. A probléma az volt, hogy anyám rakott bele (őszerinte) édes paprikát. Namost, a paprika nem édes volt. Én meg nem ehettem (volna) SEMMILYEN fűszert. A mai napig nem tudom megmondani, hogy a torkom fájt jobban, a fülem*, vagy a lábam, ahogy hozzászorítottam a faszékhez. Mindenféleképpen egy élmény volt, újszerű és lehengerlő. Azelőtt nem hittem volna, hogy egy bableves képes ilyen heves érzelmeket és könnyeket kiváltani belőlem.

*: Erről a témakörről még nem nyilatkoztam, pedig fontos szerepe van kicsiny kálváriámban. Akinek már fájt a foga, vagy valami a feje környékén nagyon, az ismerheti ezt az érzést. Nem konkrétan a füle fáj, hanem valami másik fájdalom átsugárzik a fülére. Pokoli fájdalom, ami állandó, nem múlik és nem lehet ellene tenni. Vasárnap környékén már a fül fájáson erősebb volt a torokfájásnál és ez az állapot maradt is egy jó darabig.

Az elkövetkező két napban (kedd és szerda) nem történt semmi jelentős változás az állapotomban. Néha egy kicsit jobban voltam, de ez általában estére elmúlt. Ennek, meg a kimerültségnek és aggódásnak köszönhetően anyám kezdett egyre jobban kikészülni, így telefonon keresztül össze is veszett Zs-vel, hogy túl korai volt a műtét (ami, mint tudjuk, igaz is volt), és semmit nem tud tenni, hogy jobb legyen az állapotom, csak magát mentegeti. Ennek örömére Zs szerda reggel berendelt minket a kórházba vérvételre. Remek élmény volt hatkor felkelni, majd taxizni egy sort. Viccen kívül, tényleg jó volt. Akkor már egy hete voltam bezárva a lakásba, négy fal közé, és ez is kezdett már a fejemre nőni. Jó volt egy kicsit „világot látni”. Bent megdicsértek a nővérkék, hogy milyen jól nézek ki. Zs is ezt tette. Anyám meg elkezdett egyre jobban kiborulni. A vért gond nélkül levették (a nővérek álma vagyok a tökéletes jól kitapintható vénáimmal), a vizelet minta is hamar megvolt (kupakja volt a műanyag tároló edénynek...eddig nem volt. Most meg igen. Nem értem.). Mikor kiértem az fogadott, amire számítottam: anyám Zs-vel veszekedett az információs pultnál. A nővérek előtt. Mint azt később meg is beszéltük, itt követte el a hibát. Zs ott a főnök volt, és egy főnök sosem hagyja, hogy a beosztottai előtt kiosszák őket. Ígyhát egy fél órás kiabálás után távoztunk, én egy kicsit kevesebb vérrel, anyám meg sértett önérzettel. Úgy érzem ő veszített többet aznap. Az eredmények tizenegy órára meglettek (a nővér még ott mondta, hogy három vizsgálatból, egyet tudnak ott helyben megcsinálni. Körülbelül fél kilenckor vették le a vért, és tizenegyre megvoltak a leletek. Ez lehetetlen.). Persze semmi bajom nem volt, csak egy kis só hiánya volt a szervezetemnek, egyébként minden tökéletes. No comment. Ez nem sokat segített az állapotomon. Jobban örültem volna, ha találnak valamit, mert azzal legalább lehetett volna valamit kezdeni. Kezdtem beletörődni ebbe az állapotba és ez részben jó volt részben rossz. Egyfelől kevésbé „lázadtam” az állapotom ellen, másfelől viszont kezdtem belesüppedni egyfajta rezignált depresszív állapotban, ami bár nem rontott a fizikai állapotomon, de nem is segített rajta, lelkileg meg kezdtem eléggé szétesni.

A műtét

V. fejezet

2006.11.11

Elérkezett a hétvége is szép lassan. Az állapotom egyenes vonalú, egyenletes mozgással közelített a mínuszba. A reggelek szinte már-már könnyfakasztóan elviselhetetlenek voltak. Enni nem tudtam, ahogy aludni se nagyon, a láz folyamatosan mellém szegült, egyre több gyógyszert szedtem be (a napi 6-7 Algopyrin ekkor már teljesen átlagos volt), de ami mind közül a legrosszabb volt, egyre jobban kezdtem belesüllyedni a fájdalomba és az önsajnálatba.

A hétvégéket különösen utálom amikor beteg vagyok. A hétköznapok úgy ahogy eltelnek (egyedül otthon, vagy csak nagyanyámmal, aki mindig hagy pihenni), de a hétvége, amikor mindenki otthon van, mindig sok szenvedést szokott okozni. Útba vagyok mindenhol és mindenkinek, én sem tudok a saját dolgaimmal foglalkozni, körülöttem zajlik a „normál” élet, szóval nehezen viselem a hétvégéket. Ez most is így volt. Délelőtt végig az ágyban szenvedtem, csak délután keltem fel egy kicsit, hátha a világháló majd lelki menedéket nyújt. Tévedtem, egy picit sem tudta lekötni a figyelmemet.

Szombaton indult el útjára az a gondolatcsokor, miszerint valami nem stimmel velem. Az hagyján, hogy nagyon fáj a torkom, meg hogy nem tudok beszélni, de a tény, hogy napról napra rosszabb az állapotom és folyamatosan lázas vagyok, aggodalmat szült léptem nyomom, nem csak bennem. Ennek (és anyám panaszkodásnak a telefonban) köszönhetően Zs „meglátogatott” délután. Remek élmény volt a kivizsgálás, bár a számat ekkor még nem igazán tudtam kinyitni, így meglehetősen fájdalmas volt, ahogy a hideg fém akármit dugdosta le a torkomon. Egy ideig nézegette a belső tájat, majd elégedetten felhorkant és vállba veregetett, hogy semmi ok az aggodalomra, minden a legnagyobb rendben. Be kell valljam ez valóban megnyugtatott egy kicsit (még a fájdalmat is mintha csökkentette volna – mire képes az emberi elme...), mert ezzel elhessegette azokat a gondolataimat, hogy valami baj van a sebbel. Ezután Zs egy kicsit még bájcsevegett anyámmal, majd elhagyta szerény hajlékunkat. Kifelé menet mosolyogva megjegyezte hogy „én már megnyugodtam Marcikám, a fájdalom meg a tied. Viseld el.”. Még csak dús szemöldökömet sem emeltem fel, ekkor már tudtam, hogy az orvosok annyi empátia képességgel rendelkeznek, mint egy kopott acél rúd.

Tehát úgy festett minden a legnagyobb rendben van. Hát nem. Estére úgy felment a lázam, hogy két takaró alatt is rázott a hideg, a torokfájás miatt már tényleg a pityergés szélén álltam (de erős férfi révén úgy vezettem le fájdalmamat, hogy a cserépkályhába ütögettem fejem. Ezzel igazoltam is egy régi elméletem, miszerint ez a népi „gyógymód” valóban nem használ semmit.) Egy ideig ebben az állapotban vegetáltam, majd lefeküdtem. Egész éjszaka körülbelül másfél órát tudtam aludni, ezt is húsz perces intervallumokban. Legyen elég annyi, hogy a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom ezt az éjszakát. Soha életemben nem szenvedtem ennyit (legalábbis fizikai fájdalmak miatt, biztos nem).

2006.11.12

Reggel komolyan fontolgattam, hogy megpróbálom más berendezési tárgyakhoz is hozzáverni a fejem, hátha hatásosabbak lesznek, mint a kályha, de végül is elvetettem ezt a tervemet, mivel nem volt kedvem felkelni az ágyból. Anyám meglehetősen kétségbeesett amikor meglátott, így gyorsan azt tette, amit ösztönei súgtak (és általában az emberek csinálnak, ha valami baj van, amit nem tudnak megoldani), teát főzött. Ez azért volt nagy dolog, mert elvileg tilos volt otthoni teát innom. Logika nem volt ebben a rendeletben, de hát miért is lett volna. A lényeg, hogy a tea megmentette a lelki stabilitásomat és az állapotomon is sokat segített. Hihetetlen mikre képes egy bögre langyos otthoni tea. Mintha kicseréltek volna (a pontosság kedvéért: még mindig úgy éreztem magam, mint a mosott szar, de jelentősen javított az állapotomon az isteni nedű). Tehát az életmentő teának köszönhetően a vasárnapom egy kicsit jobb hangulatban telt. Este megint átjött Zs, több okból is. Először is be akart vitetni a kórházba, hogy infúziót kapjak, mert félt, hogy ki fogok száradni és baja lesz a vesémnek (elég szapora anyagcserét kaptam a természettől, így aggodalomra adott okot, hogy egész szombaton mindössze egyetlen egyszer voltam a wc-n), másfelől hozott egy „kevés” gyógyszert.

• Egy újfajta antibiotikum (a harmadik fajta két hét alatt), a lázam ellen

• egy újfajta fájdalomcsillapító* (a másikhoz hasonlóan ez is egy szinttel volt lejjebb a morfium alapú gyógyszerekhez képest)

• egy száj és torok öblögető, fertőtlenítőt (talán ez volt az egyetlen, ami segített is valamit...ha mást nem az aftákat eltüntette a számból)

Ismét megnézte a torkomat és megállapította, hogy most MÉGSZEBB, mint tegnap, és az a kis hályogos fertőzés, amit tegnap még megvolt (és elfelejtette megemlíteni) el is tűnt. Majd egy kis unszolásra (anyám kezdett kiborulni, pláne miután Zs előállt a már előzőekben említett sztorival, melyben a frissen operált lány pár nap alatt rendbe jött) beismerte, hogy hát igen túl korai volt a műtét és feltehetőleg még mindig bennem van az a vírus, ami egy pár hete kétszer is kidöntött és most ez jött elő megint. Hát igen. A kályhával szemezve töltöttem az éjszakát, hét darab Algopyrinnel, kétfajta fájdalomcsillapítóval (egyikből egy darab, másikból három) és egy adag antibiotikum az üres gyomromban (igaz volt benne körülbelül három liter tea).

*: Bejött a jóslat, miszerint a fájdalomcsillapító semmit sem használt. Feltehetőleg a vírusos betegségem szimplán közömbösítette a hatását.

A műtét

IV. fejezet

2006.11.09

Na végre eltelt a műtétes nap. (még a műtétes este kaptam egy különleges, csak kórházakban használható, fájdalomcsillapító prototípust [az egyetlen gyógyszer, ami bármit is használt a másfél hét alatt], amit be is vettem azonnal, így viszonylag nyugodt éjszakám volt). Másnap reggel jó korán ébresztett minket az ügyeletes nővér (még az éjszakai), mindenki kapott egy lázmérőt, meg egy kicsit erőltetett mosolyt. A Szobában senki nem beszélt. Egy jó negyed óra múlva vissza is jött a nővér (igaz egy másik...ez molett volt és nem vizuálisan nem annyira vonzó), hogy megnézze a lázmérőinket. Az enyém persze kicsúszott, így 34 fokos voltam, de ezen a nővér csak jót mosolygott. Mindenki megkapta a fájdalomcsillapítóját, majd ismét magunkra maradtunk. Megpróbáltam volna visszaaludni, de kb. öt perc múlva megérkezett anyám, hogy hazavigyen (igen, szerencsére, csak két napot kellet a kórházban töltenem. Igaz, a műtét öt napos megfigyelést igényelne [ahogy azt a régi időkben tették is], csak hát manapság szükség van az ágyakra a kórházakban, így aki tud menni segédeszközök nélkül és nem vérzik [legalábbis nem láthatóan], azt reggel nyolckor hazapaterolják). Gyors és szenvedélyes találkozás volt ez, mely anyám részéről aggódó mosolyból és rengeteg összetett mosolyból állt, részemről szívmelengető és bíztató hörgésből (ekkora jött el az a idő, amikor egyrészről a fájdalom miatt, másrészről a megerőltetett torkom miatt, tényleg nem tudtam már beszélni). Anyám kiment, hogy nyugodtan öltözhessek, így én gyorsan magamra kaptam a melegítő nacim és irány a kivizsgáló (ez a név, „kivizsgáló”, is csak túlzás. Ugyanolyan szoba, mint a műtő, ugyanazzal a fogorvosi székkel, csak az egész kisebb). Miközben Zs vizsgálta a torkomat, megértettem mit érezhetnek a kagylók, amikor a vicces gyerekek megpróbálják szétfeszíteni őket. Megállapított, hogy minden a lehető legnagyobb rendben és viszontlátásra, mehetek haza (ha a fájdalom nem köt le, még örültem is volna ennek). Visszaérve A Szobába, a bekötött arcú legény már nagyban falatozott, ezzel kiváltva a diszkós és az én ellenszenvemet egyaránt. A diszkós meg valami matematikai könyveket olvasott, amiknek az elején a BME volt. Eszembe jutott, hogy talán kicsit eldumálgathatnék vele, viccelődve az egyetemi létről meg ilyenek, de aztán rájöttem hogy nem tudok beszélni...és ő sem, így hát inkább magamra öltöttem utcai ruhámat (ez nem volt egy könnyű művelet, mivel nem tehettem semmi hirtelen, avagy erős mozdulatot, sőt nem is hajolgathattam [én már csak ilyen akrobatikusan öltözködöm].) Eközben Zs felírta anyámnak a kiváltandó gyógyszereket (amik annyi fájdalomcsillapító hatásfokkal rendelkeztek, mint egy asztal kb.). A kórház patikája csak nyolckor nyitott, így volt még fél óránk, hogy élvezhessük az egészségügyi intézmény vendégszeretetét. Anyám odament a patika elé, hogy ő lehessen az első, én meg leültem egy padra és néztem. Hosszan és magam elé. Mint kiderült később anyám látta a diszkós srácot, ahogy a haverjaival kisétál az épületből, hogy utána rosszul legyen és visszavigyék félájult állapotban, mindezt csak azért hogy újra összevarrják a torkát. Furcsamód erre Zs nem emlékezett. Miután megszereztük a gyógyszereket végre elindulhattunk volna, ha nem ájulok el majdnem, mihelyt felálltam a padról (valószínűleg az éhség miatt lehetett, akkor már úgy 32 órája nem ettem). Gyorsan összeszedtem magam és féloldalas mosollyal hagytam el a kórház területét. A taxi pillanatok alatt hazaröpített.

Jó érzés volt újra otthon lenni. Az ismerős környezet, szag, valahogy biztonságérzetet ad az embernek. Egyedül a hihetetlen mértékű ásványvíz felhalmozódás (ami amúgy nem egy általános jelenség családunkban, mivel senki sem szereti) mutatta, hogy valami megváltozott. Gyorsan pizsamára vedlettem, de mindenek előtt magamévá tettem két darab tükörtojásból és számos nagy sonkadarabból készült angolos reggelimet (igazából három tojás volt, az egyiket anyám céltudatosan elrejtette a sonkák alá, hogy minél többet egyek). Hát fájt a nyelés, mintha gesztenyék lettek volna a torkomba, amik minden nyelésnél elindulnak lefelé, de azért megbirkóztam vele. Ezek után elfoglaltam kedvenc „betegségi” helyemet a nagyszobában a rekamién, és az elkövetkezendő egy hétben először és utoljára mély és nyugodt álomba merültem. A nap további része említésre méltó dolog hiányában telt el. Beszélni nem tudtam, a torkom folyamatosan fájt, de elviselhető szinten. Szedtem a fájdalomcsillapítót (ekkor még csak mint valami eretnek gondolat, titkon kezdett megfogalmazódni bennem, hogy igazából semmit nem csillapít a fájdalmaimon), ittam a langyos buborék nélküli ásványvizet és feküdtem. Olvasni nem volt kedvem, se lelki erőm, tévézni nem akartam, úgyhogy egyedüli szórakozásom a lassan kibontakozó (ekkor még bőven szedercsíra állapotban lévő) önsajnálatban merült ki. Ekkor még csak előjelét éreztem annak, ami jött, így viszonylag nyugodtam eltelt első napom otthon. Este korán lefeküdtem, (ekkor még) bízva abban, hogy a reggel valami jobbat fog hozni. Mekkorát tévedtem...

2006.11.10

Péntek. Valamelyik nap Zs mesélt egy sztorit egy lányról, akinek hozzám hasonlóan szerdán kivette a manduláit. A lány még azon a pénteken elment egy házibuliba, ahol csont részegre leitta magát, és hétfőn a kivizsgáláson már semmi baja nem volt. Lehet, hogy nekem is ezt kellet volna tennem. A baj, hogy egy-két dolog megakadályozott ebben. Nevezetesen a pokoli fájdalom ami péntek reggellel indult el, hogy meghódítsa gondolataimat és érzelmeimet, az ebből következő kis malőr, miszerint nem tudtam nyelni, így enni se nagyon, és hab a tortán gyanánt be is lázasodtam (ami meglehetősen rossz jel, egy mandulaműtét után). A reggelek amúgy „érthetően” fájdalmasak. A megkínzott, sebes torok egész éjszaka pihen és kiszárad. Ezek után reggel egészen hátborzongatóan nagy kihívást jelent, eme szerv újraindítása. Természetesen mindig volt az ágyam mellet egy kis ásványvíz, ami felgyorsította a folyamatot mellyel visszaszereztem torkom működőképességét, ám fel is nagyította a fájdalmat. Valamit valamiért. Fájdalomcsillapító, Algopyrin, víz, semmi nem segít az egyre erősödő fájdalmon. A reggelimet (ugyanaz, mint az előző nap) sem tudtam megenni (beletört a bicskám), de ekkor még nem csüggedtem nagyon. „Fáj-fáj, hát természetes...műtét volt, majd elmúlik!”

A lázam hol lement, hol meg fel, szerencsére sosem volt olyan magas, hogy komoly gondot okozzon, mégis, nem volt egy jó előjel. Aznap nem sokat ettem a nap hátralévő részében sem. A vizek csak fogytak fogytak, de mindig volt egy új üveg. Legalább volt valami biztos pont az életemben. A fájdalom mellet, ami kezdett elkanászodni, mint egy rossz gyerek. Az elején csak kicsit rossz, aztán ahogy nő, és látja, hogy nem kerül bajba csíntalanságai miatt, egyre bátrabb és pimaszabb lesz. Aludni se nagyon tudtam már tőle, pláne mást csinálni. A nap elég lassan telt el, mivel nem történt semmi. Nagyanyám (ő vigyázott rám aznap) délután megnézte a kedvenc szappanoperáját. Én ekkor valami fél álomban lévő szenvedésféle dolgot produkáltam, nem igazán tudtam miről volt szó a filmi remekműben (arra tisztán emlékszem ugyanakkor, hogy végig a párnámba temettem a fejem, hogy a fájdalom, vagy a sorozat miatt, az kérdéses számomra is), de azt tudtam, hogy elég szánalmas volt. Mindezek ellenére, ez volt a napom fénypontja. Este ismét korán mentem aludni. Igaz ez most nem jött össze, jó pár órát szenvedtem mire el tudtam aludni.

Néhány szó az általános higiéniai állapotomról. Ekkor már harmadik napja nem fürödtem, se nem borotválkoztam és a fogmosás is meglehetősen nehezen ment, így limitált sikereket értem csak el. A száj szagom meglehetősen kellemetlen volt, de ez természetes vonzata volt a műtétnek, a nyílt seb meg az arra rakodó lepedék nem pont rózsaillatú volt. Borotválkozni ugyan tudtam volna, de nem volt kedvem, így lassan, de biztosan haladtam a Robinsonos külső felé. A legyengült szervezetemnek köszönhetően, (mint mindig ha beteg vagyok) szép, nagy afta kezdett a számban virágzani. Négy darab, hogy pontos legyek. Ez is megnehezítette az amúgy is rokkant étkezési képességeimet. Nem voltam a toppon.

A műtét

III. fejezet

2006.11.08

Pillanatok múlva meg is jött a nővérke, az instrukciókkal. Nyomjam a gombot, ha kell fájdalomcsillapító, ne várjam meg amíg a fülem is fáj már (persze hogy megvártam, én hülye). Adott egy csomó gézdarabot, ezekbe kellet csurgatnom (nem köpni, mivel az erőlködés felszakíthatja a vart) a nyálam. Adott még egy gusztusos, formatervezett kis fehér ,műanyag tálkát is, a géz darabokat ebbe kellet raknom (hogy lássa a nővér, az idő elteltével, hogyan alakul a nyálam állaga). Bekötötte a nyakam egy vizes kendővel, majd mosolyogva elröppent. Közben megjött az új szobatárs, (szemüveges, diszkós, feltehetően BME-s szerzet volt), egy tolóágyban hozták be (őt altatásba műtötték). Furcsa volt nézni, ahogy Attila, vagy Jani felemeli, majd az ágyába rakja, mint egy rongybabát. Akkor azt éreztem, én jobban jártam, hogy nem altattak, később rájöttem, ő járt jobban...minden téren (egyfelől neki tovább tartott a delíriumos érzéstelenített állapot, meg ő nem kapott el egy vírusfertőzést a gyógyuló „mandulái” mellé, ezért ő már azon a héten diszkózott, míg én a halálomon voltam)

Visszajött hozzám a nővérke, egy utolsó pillantásra, amit kihasználtam, hogy „megkérdezzem” azt, ami akkor a világon a legjobban foglalkoztatott: „szabad nyelnem?”. Mélyen a szemembe nézett, majd pajkosan megfedett: „nem-nem, csakis csurgatni” ekkor kezdett gyöngyözni a homlokom „még két óráig bírd ki, aztán annyit nyelhetsz, amennyit akarsz” ezzel elviharzott. Anyám egy ideig még maradt, de lévén, hogy semmilyen szinten nem tudtam vele kommunikálni, elindult dolgozni, és magamra maradtam, az első kihívással...

Két órán keresztül nem nyelni, embertelen dolog. Komolyan, próbálja ki bárki bátran. A kedvemért. Először mondjuk...10 percig. Az emberi agy csodás szerkezet. Arra az élethelyzetre, hogy NEM SZABAD NYELNI, úgy reagál, hogy tízszer annyi nyálat termel mint egyébként, és tízszer akkora lesz az inger hogy nyelj. Sikerült a 10 perc? Most próbáld meg úgy, hogy fekszel és semmi mást nem csinálhatsz közben, ami elterelné a figyelmed. Ha ez is megvan, add hozzá azt, hogy az érzéstelenítés meg a műtét miatt, a gennyel, vérrel keveredő nyálad, tízszerese a normál mennyiségnek (ez már „tízszeresen” a négyzeten), és ez folyamatosan folyik a szádból...(hát igen, úgy néztem ki, mint egy retardált. Nyitott szájjal feküdtem mozdulatlanul, az új [kínai piacos] melegítő nacimban, miközben már a nyakam is, a pólóm is tiszta nyál volt. Mint később megtudtam két okból nem lehetett nyelni.

1. Ha bevérzik a seb, és lenyeli az ember, hányingere lehet, ami mondanom sem kell, majdnem biztos út ismét a műtőbe, hisz bármilyen KICSI erőlködés is felszakítja a sebet, pláne egy hányás.

2. Az érzéstelenítő miatt könnyen félrenyelhet az ember és nemes egyszerűséggel megfullad.

Hát én igyekeztem...két óra alatt, mindössze ötször nyeltem.

Bár meg voltam győződve róla, hogy nekem nem fog kelleni fájdalom csillapító, úgy egy óra után beadtam a derekam (szó szerint: segg injekció megint). A kezdeti kicsi gombócos torokfájás, szép lassan átment olyan pokoli fájdalomba, hogy muszáj volt igénybe vennem a miniszoknyás nővér szolgáltatásait.

Említésre méltó esemény még, az első nyelés. Érdekesen hordozza magában az emberi természet azon érdekes vonását, hogy másodpercek alatt képes világnézeteket totálisan megváltoztatni. Amíg nem lehetett nyelni, minden vágyam az volt, hogy nyelhessek. Ahogy az első korty tea (tényleg a kórházi teák a legjobbak [azóta én is elég profin csinálom ezt a „teafajtát”]) lesúrlódott a torkomon, több dolog is átfutott az agyamon:

1. Szeretném ha nem kéne soha többé nyelnem

2. Szeretném ha nem létezne a világ...vagy én.

Összesen aznap egy kancsó teát kellet meginnom. Röviden és velősen összefoglalva, egyetlen ital sem csalt ennyi könnyet még a szemembe.

Aznap még: fájdalom, tea, kín, nyelés, nyelés, olvasás, szülők látogatása (mint később megtudtam, apám az egyik legnyugodtabb és leghiggadtabb ember a világon kétségbeesett, amikor meglátott aznap este. Hát igen, ha az ember nem tud ordítani minden fájdalom a szemébe költözik) Jóban Rosszban (...ekkora szart.), fájdalom, Áll az alku (EKKORA szart...), alvás.

A műtét

II. fejezet

2006.11.08

Ahogy beértünk Attila, vagy Jani beültetett egy fogorvosi székbe, és elkezdett beszélgetni egy másik betegtologatóval (aki cseppet sem volt színpatikus. Röhej, hogy ő is egy karakter volt. Olyan hat évet ült, de megszökött és most betegápolóként rejtőzködik, kinézete volt). Persze politizáltak. Amit sikerült leszűrnöm, hogy mind a bal, mind a jobb oldalt utálták. Csak reméltem, hogy semmi kérdést nem tesznek fel, végtére mégiscsak a kezükben vagyok. Rossz válasz, és máris egy kicsit megnyújtják a kínjaimat. A mai politikai helyzetben...A háttérben Zs és a segédorvos kezdett bemosakodni. Vicces volt hallgatni, ahogy a megfelelő kesztyűméreteket keresték. Ekkor hirtelen Attila, vagy Jani odaült elém és azokkal a parányi, ovis szemeivel elkezdett pajkosan mosolyogni. Ez valóban elég nehezen kivitelezhető művelet, de neki sikerült. „Most befújok a torkodba Lidokainnal, ami majd elzsibbasztja...meglátod, milyen jó lesz” Négy, azaz négy darab spriccelést kaptam a torkomba. Kegyetlen élmény volt. Attila, vagy Jani meglehetősen nagy erőt kifejtve nyomta le minden alkalommal a vergődő nyelvemet, hogy céljához juttathassa az érzéstelenítőt, mélyen a torkomba. Aki már próbálta hánytatni magát, esetleg valamit mélyen keresett a torkában, az tudhatja, hogy ez nem a legfelemelőbb érzés a világon. Viszont meg kell hagyni meglehetősen hatásos a medicina. Tíz perc múlva, már beszélni nem tudtam és megállíthatatlanul folyt a nyálam, mint egy dedósnak, aki várja a nyalókát. Valahogy nem tudtam kitörölni a képet, ahogy ott ülök, hatalmas SZTK-s szódásszifonnyi szemüveggel, egy egy színes baseballsapkával a fejemen, aminek propeller van a tetején. Na mindegy. Nemsokára az egész fejem zsibbadni kezdett. Kicsit megpróbáltam oldani a feszültséget, elkezdtem „viccelődni” Attilával, vagy Janival. Elmondtam, hogy milyen jó, fogkrém íze van a Lidokainnak, meg hogy igazából én valóban élezem az egész szituációt. Mindeközben boldogan csurdogált a nyál az arcomon. Igazából magamat nyugtatgattam ezzel és ezt ő is tudta. Ez kicsit zavart. Még egy utolsó spriccelés, utána három perc szünet és irány a „műtő”.

Most itt leszögezem, a műtét volt a legjobb része az egész hercehurcának. A Lidokainos kaland valóban nem volt egy leányálom, az utána következő tizenöt darab helyi érzéstelenítő injekció sem volt a legjobb móka, de ezek együtt sem értek az elkövetkezendő kínok nyomába. A kb. 15 centis tű néha elég mélyre hatolt ahhoz, hogy érezze az ember. Igazából néhány pillanat volt az egész. Beszélni róla sokkal ijesztőbb mint átélni. Mindenki azt mondta ez lesz a legrosszabb rész. Tévedtek...vagy hazudtak. Az injekciók után kezdődött az igazi hentesmunka. Ebben igazat mondtak, valóban semmit sem éreztem, csak hogy matattak a számba (ez ízlés dolga, engem nem zavar, ha más emberek matatnak a számba...). A legnehezebb rész és legkellemetlenebb az volt, hogy nagyra kellet nyitnom a számat MIKÖZBEN a nyelvemmel nem hadonászom. Könnyűnek tűnik? Ki lehet próbálni. De megerőszakoltam magam és nyugton maradtam. A műtét legnagyobb részét két művelet tette ki. Vagy egy kis ollócskával vagdostak, vagy törölgették a vért. Hát igen. Vér az volt dögivel. Percenként kellet köpnöm egyet (nyelni nem lehetett...erre még visszatérek) amikor nem nyál, hanem elég rendes mennyiségű vér jött ki. Meg persze ha az ember torkán lenyomnak 2-3 jéghideg acélszerszámot, hirtelen erős affinitást fog érezni, hogy kitegye a gyomra tartalmát. Ezt sosem hagyták az orvosok, de véres öklendezés fuldoklás volt elég sok. Egy-egy mandula kivágása kb. 15 percet vett igénybe. Miután rendesen körbeszabták a szaggatott vonal mentén valami érdekes műszert halásztak elő (egy habverőre emlékeztetett), majd azt ledugták a torkomon. „Most egy kis nyomást fogsz érezni, de ez természetes” hallottam Zs idegesítő, dünnyögő hangját, majd a kis nő, egy díjbirkózó erejével majdnem felpattant a székről, hogy kitépje a mandulám. Ki is jött, jó sok vérrel. Kíváncsi természetem révén, amint viszonylag kevesebb vas lett a számba elkezdtem az ölembe lévő kis tálcán (ami lassan úgy nézett ki, mint egy B kategóriás horror film díszlete) elkezdtem keresgélni a mandulám. Az asszisztens doki rendes volt, látva kíváncsiságomat, azonnal levette a rengeteg véres zsepit róla, és boldogan bökdösve a mandulám oldalát rámutatott: „ez az”. Az első (és utolsó) gondolatom is ugyanaz volt: ez pont olyan, mint a tyúk szív, amit anyámék annyira szeretnek a levesben. Újabb15 perc, és kinn volt a másik is. Ez ugyan kétszer akkora volt, mint az előző (sokkal jobban be volt gyulladva, stb.) mégsem volt fájdalmasabb. A legutálatosabb rész talán az volt, amikor lekötözték a nagyobb ereket. Érdekes módszer volt. Ledugta Zs az ollót a torkomba (persze jó mélyen), majd azon kötött egy csomót, aztán kihúzta a konstrukcióból az ollót és maradt a csomó, amit rászorított az erekre. Mindegy, a lényeg, hogy valahogy zavart, hogy egy „spárgával” kötözgeti a torkomat. Ezek után valami futurisztikus eszközzel meg elégette a kisebb hajszálereket. Az egész procedúra alatt, ekkor volt a legőszintébb: „Marci, ez most úgy fog égetni, mint a pokol”. És lám igaza lett, kurvára égetett. A műtét amúgy elég jó...„hangulatban” telt. A dokik csak úgy beszélgettek arról, ami éppen eszükbe jutott (egy dolog maradt csak meg, valami dagadt nővér, akivel anno mindketten együtt dolgoztak, de most eltűnt). Mindeközben Attila, vagy Jani egy szikla szilárdságával tartotta a fejem, én meg szorgosan köpködtem/hánytam ki életem vörös vizét. A műtét vége felé Zs megdicsért, hogy csillagos 5-re vizsgáztam, olyan fegyelmezett és ügyes voltam. Dagadt a szívem.

A műtét után (ahogy Attila, vagy Jani elengedte a fejem és az egyre több dolog eltűnt a számból) az első kérdésem az volt (kicsit rekedten, kicsit megtörten, de magyarosan): „nem úgy volt, hogy elmegy majd a hangom?” Asszisztens doki rám mosolygott, majd kisietett a műtőből (most már nem rakom idézőjelbe, teljes értékű műtővé avanzsálódott a rengeteg vér miatt) és az életemből is...a manduláimmal. Akkor láttam őket utoljára. Ahogy anyám nem sokkal később megjegyezte, látva csalódott arcomat: „nem hiszem, hogy megtarthattad volna őket”. Tehát dokik, mandulák, vér, műszerek el, én meg ottmaradtam. Nemsokára megjelent Attila, vagy Jani (nem tudom mikor ment el...már szerves részemmé vált a szorítása) egy tolókocsival. Ekkor egy öröm és egy csalódás ért. Örültem, mert amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a férfiasságomat sértené, ha én egy mandulaműtétről tolókocsival távoznék, kezdtem észlelni, hogy meglehetősen nehezen megy a beszéd, és furcsa gurgulázó sőt elhaló is a hangom. Csalódás meg azért ért, mert Attilát, vagy Janit ez nem érdekelte, és kitolt. Mielőtt kiértünk volna, megkérdezte, hogy meg akarom-e tartani a cuki, zöld betegsapkát a következő bulira. Mondtam (hörögtem) neki, hogy nem ragaszkodom hozzá, mert lelapítja a hajamat. Ezen jót nevettünk (hörögtem) és irány ki a műtőből. Anyám ott várt, ahol elváltunk. Könnyes szemmel nézett rám, én meg visszamosolyogtam rá és ennyit (próbáltam) mondani (többször is) „jó móka volt”. Nem sikerült, így csak feltartottam a hüvelykujjam. Attila, vagy Jani szép lassan betolt A szobába, ahol felmásztam az ágyamra. Most kezdődött.

A műtét

I. fejezet

2006.11.08.

Egész nyugodtan aludtam. Nem. Teljesen nyugodtan aludtam. Reggel már fél hatkor ébresztett anyám, hogy minél hamarabb el tudjunk indulni. Összesen három szem kockacukrot ehettem (hogy ne essen majd le nagyon a vércukrom a műtét miatt). Se gy pohár tea, vagy egy szelet kenyér. Semmi. A már szokott mozdulatok és reggeli rituálék: gyors öltözködés („nincs hideg, nem kell kabát” – mondta anyám) és már az utcán is voltunk. Anyám tévedett. Nagyot. Hideg volt, sikerült is már az első tíz percben jól átfagynom. Gyors tiszteletkör a BKV-val és már meg is érkeztünk a dokihoz (anyám barátnője, ezentúl Zs). Rövid kis, erőltetett protokoll beszélgetés (ami folytatódott a kocsiban), és már pattanunk is be a kocsiba. Irány a kórház.

A kórház (reklámozás miatt kihagyom a nevét) meglepően jó állapotban volt, már az átlag magyar kórházak helyzetéhez képest. Modern felszerelés, vidám színek, de mindez kevés ahhoz, hogy elfeledtesse az ember gyomrában azt a növekvő gombócot. Recepció, mosolygós miniszoknyás nővérkék, kitöltendő űrlapok, ágyelfoglalás. Húsz perc múlva már én is a kórház „vendége” voltam.

Három ágyas szoba. Én az ablak mellett, mellettem egy uszkve 45 éves férfi, hatalmas tapasszal az arcán (valószínűleg vidéki lehetett...a szülei sokat emlegették a „szappanyt”, amikor látogatóba jöttek...de lehet, hogy ez csak az én előítéletem), szembe velem egy bekötött orrú rocker (szerencsétlen nagyon árvízkárosultan nézett ki, pedig mint kiderült „csak” egy orrsövény igazítása volt, mindez a szépség nevében). Gyorsan átöltözöm és irány a orvos rendelője. Ez volt az első és egyetlen rész, amikor (férfiasan bevallom) megijedtem, ugyanis alá kellet írnom újabb lapokat, hogy a műtét következményében láz, illetve vérzés mellékhatások jelentkezhetnek. Ezek önmagukban nem okoztak volna érvágást, ám a következő...miszerint transzfúziót is „hajlandó” vagyok átvenni, egy kicsit megrémített. Erről azonnal valami véres Vészhelyzetes jelenet jutott eszembe, ahol egy megszaladó szike felhasítja az arcomat. Tehát aláírtam lapokat (mondjuk vicces volt látni a doki bénázását az ókori írógéppel) és irány vissza A szobába, ahol megkezdődött a várakozás.

Miniszoknyás nővérke, hatalmas ampulla benne antibiotikum, (mivel nem olyan rég még beteg voltam, ezért kaptam egy izmos dózist) intravénásan. Nem volt jó. Elvileg a számban büdös aromáknak kellet volna keringenie, de ez nem történt meg, elvileg ki kellet volna ütnie (lévén, nyugtató is volt benne) ez sem történt meg. Ezután egy kis szuri a popómba (fájdalomcsillapító), na ez végre hatott. Úgy elzsibbadt a fenekem, mint a kisangyal. Nem értettem akkor még mire mondja a nővér, hogy „lazítsam el a fenekem”, de most már tudom. Elment. A nővér. Vártam csak vártam, anyám, szegény, annyira aggódott, hogy szinte már sírt, én meg csak kerestem a bűzt a számban, de csak nem találtam. Nemsokára megjött Attila, vagy Jani.

Attila vagy Jani a betegtologató volt. Igazából még az orvosok sem tudták a nevét. Na, Ő volt a legjobb fej, az egész kórházban.. Olyan volt, mintha egy igazi regényből szabadult betegtologató lett volna...vagy a Vészhelyzetből. Nem is egy ember volt, hanem egy karakter. Hatalmas darab, mégis úgy nézett ki, mint egy jóllakott napközis. Olyan igazi, kivénhedt rockeres fülbevalója volt, de olyan jólelkű, kicsit „egyszerű” mosolya. Olyan volt, mint egy hatalmas nagy gyerek. A hangja is olyan kedvesen selypítő volt. Szóval Ő kísért be a „,műtőbe”. Nem olyan „felnyitjuk a gyomrát miközben spriccel a vér” műtő volt, hanem egy kis, zöld szoba. Eléggé csalódtam, azt hittem ennél azért komolyabb lesz a dolog.