A műtét

V. fejezet

2006.11.11

Elérkezett a hétvége is szép lassan. Az állapotom egyenes vonalú, egyenletes mozgással közelített a mínuszba. A reggelek szinte már-már könnyfakasztóan elviselhetetlenek voltak. Enni nem tudtam, ahogy aludni se nagyon, a láz folyamatosan mellém szegült, egyre több gyógyszert szedtem be (a napi 6-7 Algopyrin ekkor már teljesen átlagos volt), de ami mind közül a legrosszabb volt, egyre jobban kezdtem belesüllyedni a fájdalomba és az önsajnálatba.

A hétvégéket különösen utálom amikor beteg vagyok. A hétköznapok úgy ahogy eltelnek (egyedül otthon, vagy csak nagyanyámmal, aki mindig hagy pihenni), de a hétvége, amikor mindenki otthon van, mindig sok szenvedést szokott okozni. Útba vagyok mindenhol és mindenkinek, én sem tudok a saját dolgaimmal foglalkozni, körülöttem zajlik a „normál” élet, szóval nehezen viselem a hétvégéket. Ez most is így volt. Délelőtt végig az ágyban szenvedtem, csak délután keltem fel egy kicsit, hátha a világháló majd lelki menedéket nyújt. Tévedtem, egy picit sem tudta lekötni a figyelmemet.

Szombaton indult el útjára az a gondolatcsokor, miszerint valami nem stimmel velem. Az hagyján, hogy nagyon fáj a torkom, meg hogy nem tudok beszélni, de a tény, hogy napról napra rosszabb az állapotom és folyamatosan lázas vagyok, aggodalmat szült léptem nyomom, nem csak bennem. Ennek (és anyám panaszkodásnak a telefonban) köszönhetően Zs „meglátogatott” délután. Remek élmény volt a kivizsgálás, bár a számat ekkor még nem igazán tudtam kinyitni, így meglehetősen fájdalmas volt, ahogy a hideg fém akármit dugdosta le a torkomon. Egy ideig nézegette a belső tájat, majd elégedetten felhorkant és vállba veregetett, hogy semmi ok az aggodalomra, minden a legnagyobb rendben. Be kell valljam ez valóban megnyugtatott egy kicsit (még a fájdalmat is mintha csökkentette volna – mire képes az emberi elme...), mert ezzel elhessegette azokat a gondolataimat, hogy valami baj van a sebbel. Ezután Zs egy kicsit még bájcsevegett anyámmal, majd elhagyta szerény hajlékunkat. Kifelé menet mosolyogva megjegyezte hogy „én már megnyugodtam Marcikám, a fájdalom meg a tied. Viseld el.”. Még csak dús szemöldökömet sem emeltem fel, ekkor már tudtam, hogy az orvosok annyi empátia képességgel rendelkeznek, mint egy kopott acél rúd.

Tehát úgy festett minden a legnagyobb rendben van. Hát nem. Estére úgy felment a lázam, hogy két takaró alatt is rázott a hideg, a torokfájás miatt már tényleg a pityergés szélén álltam (de erős férfi révén úgy vezettem le fájdalmamat, hogy a cserépkályhába ütögettem fejem. Ezzel igazoltam is egy régi elméletem, miszerint ez a népi „gyógymód” valóban nem használ semmit.) Egy ideig ebben az állapotban vegetáltam, majd lefeküdtem. Egész éjszaka körülbelül másfél órát tudtam aludni, ezt is húsz perces intervallumokban. Legyen elég annyi, hogy a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom ezt az éjszakát. Soha életemben nem szenvedtem ennyit (legalábbis fizikai fájdalmak miatt, biztos nem).

2006.11.12

Reggel komolyan fontolgattam, hogy megpróbálom más berendezési tárgyakhoz is hozzáverni a fejem, hátha hatásosabbak lesznek, mint a kályha, de végül is elvetettem ezt a tervemet, mivel nem volt kedvem felkelni az ágyból. Anyám meglehetősen kétségbeesett amikor meglátott, így gyorsan azt tette, amit ösztönei súgtak (és általában az emberek csinálnak, ha valami baj van, amit nem tudnak megoldani), teát főzött. Ez azért volt nagy dolog, mert elvileg tilos volt otthoni teát innom. Logika nem volt ebben a rendeletben, de hát miért is lett volna. A lényeg, hogy a tea megmentette a lelki stabilitásomat és az állapotomon is sokat segített. Hihetetlen mikre képes egy bögre langyos otthoni tea. Mintha kicseréltek volna (a pontosság kedvéért: még mindig úgy éreztem magam, mint a mosott szar, de jelentősen javított az állapotomon az isteni nedű). Tehát az életmentő teának köszönhetően a vasárnapom egy kicsit jobb hangulatban telt. Este megint átjött Zs, több okból is. Először is be akart vitetni a kórházba, hogy infúziót kapjak, mert félt, hogy ki fogok száradni és baja lesz a vesémnek (elég szapora anyagcserét kaptam a természettől, így aggodalomra adott okot, hogy egész szombaton mindössze egyetlen egyszer voltam a wc-n), másfelől hozott egy „kevés” gyógyszert.

• Egy újfajta antibiotikum (a harmadik fajta két hét alatt), a lázam ellen

• egy újfajta fájdalomcsillapító* (a másikhoz hasonlóan ez is egy szinttel volt lejjebb a morfium alapú gyógyszerekhez képest)

• egy száj és torok öblögető, fertőtlenítőt (talán ez volt az egyetlen, ami segített is valamit...ha mást nem az aftákat eltüntette a számból)

Ismét megnézte a torkomat és megállapította, hogy most MÉGSZEBB, mint tegnap, és az a kis hályogos fertőzés, amit tegnap még megvolt (és elfelejtette megemlíteni) el is tűnt. Majd egy kis unszolásra (anyám kezdett kiborulni, pláne miután Zs előállt a már előzőekben említett sztorival, melyben a frissen operált lány pár nap alatt rendbe jött) beismerte, hogy hát igen túl korai volt a műtét és feltehetőleg még mindig bennem van az a vírus, ami egy pár hete kétszer is kidöntött és most ez jött elő megint. Hát igen. A kályhával szemezve töltöttem az éjszakát, hét darab Algopyrinnel, kétfajta fájdalomcsillapítóval (egyikből egy darab, másikból három) és egy adag antibiotikum az üres gyomromban (igaz volt benne körülbelül három liter tea).

*: Bejött a jóslat, miszerint a fájdalomcsillapító semmit sem használt. Feltehetőleg a vírusos betegségem szimplán közömbösítette a hatását.