A lándzsa

Fájt, ahogy a lándzsa átdöfte mellkasát. Egy jó, másfél méter hosszú, mamutfenyőből készült lándzsa volt. Acél heggyel. A lándzsa hegye egész jó állapotban volt. Körülbelül 50 centiméter hosszú lehetett. Kelta motívumokkal volt díszítve. Olyanfajta fegyver volt, amelyeket múzeumokban szoktak kiállítani, és senki sem hiszi el róluk, hogy harcban is használhatóak lettek volna. Vagy mert rendkívül esetlenek voltak, vagy mert túl díszesek ahhoz, hogy gyilkolásra használják őket. Most épp ez történt. A jól köszörült acélhegy úgy fúródott bele a puha húsba, mintha a vastag öntöttvas mellvért ott sem lett volna. A páncél már meglehetősen régi és használt volt. Kopott, itt ott hepehupás. Esélye sem volt a lándzsával szemben.

A fájdalom nem igazán leírható dolog. A látvány és a tudat, hogy egy idegen anyag fúródik az ember testébe, együttesen sokkal erősebb és meglepőbb mint maga az érzés, amelyet az idegszálak szétszakadása okoz. A hús úgy vált szét a penge előtt, mint a hideg paradicsomleves, amikor az ember belemerít egyet. A szúrás nem ért csontot, így szabad útja volt a mellkason keresztül egyenesen a háton kívülre. Az érzés, ahogy közeleg a halál, ráadásul ilyen erőszakos halál megdermeszti az embert. A közhiedelemmel ellentétben nem azért dermednek meg ilyenkor az emberek, mert megijednek, és a félelem „lebénítja” őket, hanem görcsösen ragaszkodnak az élethez, és az agyuk minden létező tekervényével azon dolgozik, hogyan maradhatnának tovább életben, és nem képes több feladatot ellátni. Hiába akarna leugrani a lóról, vagy visszatámadni ilyenkor valaki, az a szerve mellyel ezt el tudná érni, egyszerűen leáll a túlterhelés miatt. Mint amikor a szerelmes ember minden gondolatát a szerelem érzése tölti ki, és nem veszi észre, hogy a vesztébe rohan. Leesett a lóról. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy az arca nekicsapódott a koszos földnek. Sírt. Nem akarta, hogy véget érjen. Nem akarta, hogy így legyen vége. Dühös lett. Ő többet érdemel. Még élnie kell, még annyi mindent meg kell tennie. De tudta, hogy semmit sem tehet. A saját életéért nem tehet semmit. Ettől csak még dühösebb lett. Mindig is tisztességes ember volt. Friss házas volt. Gyerekeket akart. Boldog akart lenni. Valóra akarta váltani azt az álmát, hogy majd fiának fog mesélni egy egész álló éjszaka a kalandjairól és másnap álomittasan fognak kimenni reggelizni, most már mint társak, olyan tudás birtokában, ami örökre összeköti őket. Most mégis rátaposott a jobb lábára egy ló. Érezte, ahogy az szilánkokra törik. Ha túl is élné ezt, akkor sem tudna soha többet ráállni a lábára. Egyre jobban sírt. Magatehetetlen volt. Sosem fogja többet átölelni a feleségét. Igazságtalanság. Nem ezt érdemli. Miért pont ő? Görcsösen markolta kardját. Kellett valami amibe kapaszkodhat. Kezdte elveszíteni eszméletét. A hangok, a színek összemosódtak egy képbe. Felesége arcát látta a vérben, a saját vérében. Olyan volt, mint amikor először megpillantotta, azon a tavaszi reggelen, a kis szigeten. Vége. Sosem fogja többet látni. Élni akar. Élni akar...mert joga van hozzá. Most mégis meghal. Mi értelme volt akkor az egésznek? Ha meghal már úgysem fog semmi fájni. Most már a halált kívánta. Elájult. Meghalt. Nem tudta.

Már nem tudott sírni. Elvesztette egyik lábát, és egyik kezét. Életben maradt. Valahogy mégis meghalt. Akkor, ott a földön a vérben, a sárban, meghalt. Meghalt mint ember. Elvesztett mindent. Az agya befejezte az életét. Lezárt mindent, és elvágta életének, gondolatainak szálait. Nem tudta feldolgozni, hogy életben maradt. Az agya nem indult újra. Nem indította újra emberi mivoltát. Most már csak volt. A teste meggyötörten,de tovább élt. Az ember, aki volt, meghalt. Megölte önmagát, hogy „békében” távozhasson. Némán lovagolt, a „győztes” seregben hazafelé. Akart gondolkodni, de nem tudott. Elfelejtett, hogy kell. Pár hét erőltetett menet után hazaértek. Szemrebbenés nélkül fogadta, ahogy elhaladnak a faluja füstölgő romjai mellett. A fővárosba mentek. Egyesek ellovagoltak, túlélők, vagy valami rabolni való után kutatni. Ő lovagolt tovább. Felesége arca volt előtte. Újra tudott sírni.